This translation may not reflect the changes made since 2007-06-08 in the English original.

Please see the Translations README for information on maintaining translations of this article.

Jog az olvasáshoz

Ez az írás 1997 februárjában jelent meg a Communications of the ACM című kiadványban (40. évfolyam, 2. szám).


A tychói lázadáshoz vezető út című, a Lunai Forradalom előzményeiről szóló cikkgyűjteményből, megjelent Luna Cityben, 2096-ban.

Dan Halbert számára a Tychóhoz vezető út akkor kezdődött, amikor az egyetemen Lissa Lenz kölcsönkérte tőle a számítógépét. Lissa gépe elromlott és nyilvánvaló volt, hogy nem fogja tudni megcsinálni az évközi feladatát, ha nem tud egy másikat szerezni. Danen kíül senki mást nem mert megkérni.

A kérés komoly fejtörést okozott Dannek. Úgy érezte, hogy segítenie kell a lánynak, de ha kölcsönadja a gépet, akkor Lissa beleolvashat a könyveibe. Túl azon, hogy könyvek kölcsönadásáért többévi börtön járt, már maga az ötlet is megbotránkoztatta. Mint mindenki másnak, neki is kisiskolás kora óta azt tanították, hogy a könyvek kölcsönadása bűntett, és ilyet csak könyvkalózok tesznek. Mindemellett valószínűtlen volt, hogy ilyesmi elkerülheti az SVH (Szoftvervédelmi Hivatal) figyelmét.

Dan megtanulta a szoftverórákon, hogy minden könyvet elláttak egy jogvédelmi monitorral, ami jelenti a központi licenszszervernek, hogy hol, mikor és ki olvassa éppen a könyvet. (Ezt az információt arra használták, hogy elkapják a könyvkalózokat, de jó volt arra is, hogy jóleladható személyes érdeklődési statisztikákat készítsenek.) A központi licenszszerver észrevette volna a jogsértést amint a gép megint felcsatlakozik a hálóra és neki, mint a gép tulajdonosának, a legkeményebb büntetéssel kellett volna szembenéznie mert nem tett meg mindent a bûncselekmény megelőzése érdekében.

Lissának valószínüleg nem állt szándékában belelolvasni Dan könyveibe. Ő csak a dolgozatát akarta megírni, de Dan tudta, hogy a középosztálybeli lány a tandíjat is alig tudja kifizetni, nemhogy a könyvolvasási díjakat. Az is lehet, hogy Lissa el sem tudja végezni az egyetemet, ha nem használhatja Dan könyveit. Dan tisztában volt a helyzettel, neki magának is kölcsönt kellett felvennie, hogy kifizesse az elolvasott tudományos cikkek licenszdíját (A díjak tíz százalékát kapta a szerző, és mivel Dan tudományos karrierre készült, remélte hogy az ő majdani írásai, amennyiben elegen hivatkoznak rájuk, elegendő bevételt hoznak majd a hitel törlesztéséhez)

Dan aztán megtudta, hogy voltak idők, amikor akárki elmehetett a könyvtárba, ahol újságcikkeket, sőt akár könyveket is olvashatott anélkül, hogy fizetnie kellett volna ezért. Léteztek független kutatók, akik ezerszámra olvastak cikkeket kormányzati könyvtár ösztöndíj nélkül is. Az 1990-es évek végén azonban mind a nonprofit, mind az üzleti kiadók elkezdtek hozzáférési díjakat szedni. Így aztán 2047-re a tudományos cikkekhez ingyen hozzáférést nyújtó könyvtáraknak már csak a halványuló emléke maradt meg.

Voltak persze utak-módok az SVH és a központi licenszszerver megkerülésére - nyilván mind illegális. Dannak volt egy évfolyamtársa, Frank Martucci, aki szerzett feketén egy debuggert. Ezzel könyvolvasás közben ki tudta iktatni a jogvédelmi monitort. Frank azonban elkövette azt a hibát, hogy túl sok barátjának mesélt róla, végül azután valaki a magas jutalom reményében feljelentette (A súlyosan eladósodott diákok könnnyen kaphatók voltak az ilyesmire). 2047-ben Frank börtönben volt - nem kalózolvasásért, hanem mert debuggert rejtegetett.

Dan későbbazt is megtudta, hogy régebben akárki használhatott debuggert, sőt, sok ilyen eszközhöz CD-n vagy a hálón akár ingyen is hozzá lehett jutni. De az átlagos felhasználók kezdték ezeket a jogvédelmi monitor kijátszására használni és egy bíró egyszer úgy döntött, hogy a debuggereknek ez a fő felhasználási területük. Ez azt jelentette, hogy a debuggerek illegálisak és a programozójuk mehetett a börtönbe.

Persze a fejlesztőknek továbbra is szükségük volt hibakereső programokra, de a 2047-ben a szoftvercégek már csak számozott másolatokat terjesztettek, szigorú, személyre szabott licenszelési feltételek mellett. A szoftverórán használt debuggert is speciális tûzfal mögött tartották, így azt csak a gyakorlatokon lehetett használni.

Persze ki lehetett kerülni a jogvédelmi monitort egy kicserélt rendszermaggal is. Dan később azt is megtudta, hogy a századfordulón még voltak szabad magok, sőt, egész operációs rendszerek. Ezek akkorra nemhogy illegálisá váltak, akárcsak a debuggerek, de még installálni sem lehetett őket a számítógép adminisztrátori jelszava nélkül, amit viszont sem az FBI, sem a Microsoft nem volt hajlandó kiadni.

Dan arra a következtetésre jutott, hogy nem adhatja csak úgy oda Lissának a gépet. De vissza se utasíthatta Lissa kéréset, hiszen szerelmes volt a lányba. Élvezett minden alkalmat, amikor vele beszélgethetett, és biztató jelként értékelte, hogy Lissa éppen tőle kért segítséget - érzelmei talán viszonzásra találtak.

Dan azzal oldotta meg a dilemmát, hogy megtette a legelképzelhetetlenebbet: odaadta a gépet, és a géppel együtt a saját jelszavát. Így a központi licenszfelügyelet nem vehette észre, hogy nem is ő, hanem Lissa az, aki a könyveket olvassa. Ez is törvénybe ütközött, de legalább nem jutott automatikusan az SVH tudomására. Csak úgy jöhettek volna rá, ha maga Lissa jelenti fel a fiút.

Az persze mindkettőjük számára az egyetem végét jelentette volna, ha kiderül, hogy odaadta Lissának a jelszavát, függetlenül attól, hogy Lissa mire használta azt. Az egyetemi eljárás az volt, hogy minden, a számítógépek felügyeletét érintő gyanús tevékenység azonnali fegyelmi eljárást von maga után. Nem számított, hogy káros-e vagy sem, lényeg, hogy megnehezíti az adminisztrátorok felülvizsgálati munkáját. Az ilyesminek pedig nyilván valami tiltott dolog van a hátterében, a részletek senkit sem érdekeltek.

Általában nem rúgták ki a hallgatót emiatt, legalábbis nem közvetlenül - csak éppen az egyetemi hálózatról tiltották ki, ez pedig elkerülhetetlenül bukáshoz vezetett.

Dan megtudta később azt is, hogy ez a fajta egyetemi politika csak az 1980-as években kezdődött, mikor a diákok nagy számban kezdték használni a számítógépeket. Azelőtt az egyetemek másképp fegyelmezték a hallgatókat: ami csupán gyanús volt, azt nem büntették, csak azt, ami káros.

Lissa nem jelentette fel Dant az SVH-nak. Dan jól döntött, mikor segített a lánynak, ennek a döntésnek nem kis szerepe volt abban, hogy később házasságot kötöttek, de abban is, hogy kételkedni kezdtek mindabban, amit gyermekként a kalózkodásról tanultak. Egyre többet olvastak a szerzői jog történetéről, a Szovjetunióról, a valaha ott általános másolási tilalomról, és tanulmányozták az Egyesült Államok eredeti alkotmányát is. A Lunára költöztek, ahol sok olyan embert találtak, akik szintén az SVH hosszú csápjai elől menekültek. A 2062-ben kitört a tychói lázadás egyik legfontosabb célja hamarosan az olvasáshoz való egyetemes jog biztositása lett.

A szerző megjegyzése

  • Az olvasási jogért folyó csatát ma vívjuk. Habár 50 évbe is telhet, amíg a mai állapotok homályba merülnek, a legtöbb fent bemutatott törvényt és gyakorlatot már most javasolták bevezetni. Sok közülük be is került az USA és más országok törvénykezésébe. Az USÁ-ban a Digital Millenium Copyright Act lefektette a számítógépes könyvek (és más adatok) olvasásának megszorítását célzó törvényes alapokat. Az Európai Unió egy 2001-es direktívában hasonló jogvédelmi megoldásokat javasolt.

    A közelmúltig volt egy kivétel: az ötlet, hogy az FBI és a Microsoft rendelkezzen egyedül a személyi számítógépek kulcsával, amit még a felhasználónak sem adnak át, egészen 2002-ig nem nem merült fel. Ezt a javaslatot most „trusted computing”-nak, valamint Palladiumnak hivják.

    2001-ben Holling szenátor (akinek mûködését a Disney finanszírozza) beterjesztette az SSSCA nevû törvényjavaslatot, amely minden új számítógépbe kötelezően előírná a felhasználó által megkerülhetetlen másolásvédelmi funkciók beépítését. A Clipper lapka és hasonló kormányzati kulcsletételezési javaslatok után ez egy hoszabb távú trendbe illeszkedik: a számítógépes rendszerek egyre több lehetőséget biztosítanak mindenféle távoli hatalmasságoknak a felhasználó feletti kontrollra. Az SSSCA-t azóta átnevezték CBDTPA-ra (mi csak „Consume But Don't Try Programming Act” - „Fogyassz, de ne próbálkozz programozással” törvénynek hívjuk).

    2001-ben az Egyesült Államok az Amerikai Szabadkereskedelmi Övezet (FTAA) szerződésére hivatkozva megpróbálta elérni, hogy az egész nyugati féltekén egységesen ezeket a szabályokat alkalmazzák. Az FTAA egyike azoknak azúgynevezett „szabad kereskedelmi” szerződéseknek, amiket arra találtak ki, hogy az üzleti szféra nagyobb hatalomra tegyen szert a demokratikus kormányok felett. A DMCA tipikus példája ennek az elvnek. Az Electronic Frontier Foundation arra kér mindenkit, hogy magyarázza el a többi kormányzatnak, hogy miért nem szabad elfogadniuk ezt a tervet.

  • Amikor ezt a történetet írtam, az SPA kis internetszolgáltatókat fenyegetett, azt követelve, hogy engedélyezze nekik az összes felhasználó megfigyelését. A legtöbben engednek, mert nem tudják vállalni egy potenciális per költségeit. Egy szolgáltató (a Community ConneXion a kaliforniai Oaklandben) ellenállt és tényleg be is perelték. Az SPA aztán ejtette a pert, de megkapta helyette a DMCA-t, és vele a hatalmat, amire vágyott

    Az SVH (valójában SPA, azaz Software Publisher's Association) rendőrséghez hasonló szerepét a BSA (Business Software Alliance) vette át. Manapság a BSA még nem hivatalos rendőri szerv, gyakorlatilag azonban akként viselkedik. Az egykori Szovjet únióra jellemző módszerekkel arra bíztatja az embereket, hogy jelentsék fel munkatársaikat és barátaikat. Egy 2001-es argentinai félelemkeltő kampányában a BSA burkoltan azzal fenyegette a szoftvereiket másokkal megosztó embereket, hogy a börtönben nemi erőszak áldozatai lehetnek.

  • A fent bemutatott egyetemi biztonsági eljárásmódok nem a képzelet szüleményei. Például egy Chicago környéki egyetem számítógépe bejelentkezéskor a következő üzenetet írja ki a képernyőre:

    Ezt a rendszert csak arra jogosultak használhatják. Jogosulatlan, vagy a jogosultságon túlmenő használat esetén a személyzet a felhasználó minden tevékenységét megfigyelheti és rögzítheti. A rendszert nem előírásszerûen használók megfigyelése közben megfelelő jogosultsággal rendelkező felhasználók is megfigyelés alá kerülhetnek. E rendszer minden felhasználója kifejezetten hozzájárul az ilyen megfigyeléshez, és egyben tudomásul veszi, hogy ha a megfigyelés során valamilyen illegális vagy az Egyetem szabályaival ellenkező tevékenységre derül fény, akkor a személyzet az ezt bizonyító adatokat az egyetemi illetve a hivatalos szervek rendelkezésére bocsáthatja.

    Ez bizony az alkotmány Negyedik Kiegészítésének sajátos értelmezése: gyakoroljunk nyomást mindenkire már előre hogy önként feladja az őt megillető jogokat.

Hivatkozások

  • The administration's “White Paper”: Information Infrastructure Task Force, Intellectual Property [sic] and the National Information Infrastructure: The Report of the Working Group on Intellectual Property [sic] Rights (1995).
  • An explanation of the White Paper: The Copyright Grab, Pamela Samuelson, Wired, January 1st, 1996.
  • Sold Out, James Boyle, New York Times, March 31, 1996.
  • Public Data or Private Data, Dave Farber, Washington Post, November 4, 1996.
  • Union for the Public Domain—an organization which aims to resist and reverse the overextension of copyright and patent powers.

This essay is published in Free Software, Free Society: The Selected Essays of Richard M. Stallman.